Megtanulni repülni
Seenger Mónika | 2020. november 4.
Van ez az undok kis nyugtalanság belül, ami feszít, ami nem hagy belenyugodni abba, hogy az élet ennyi: felnősz, dolgozol a megélhetésért, felneveled a gyerekeidet, kivárod a nyugdíjat, és a tévésorozatok rabjaként eltengődsz a halálig. Próbálom elnyomni, csitítani, hagyjon már békén, mit akar még? A gyerekeim máris sikeresebbek nálam, a házunk igazi meghitt otthon, ahol rendszeresen vendégül látjuk a barátainkat.
Én megtettem, amire a sors rendelt. Vagy ennyi nem elég?
De csak dohog, lüktet, pöfög az a kis vulkán belül, hogy ne szellemi betanított munkásként várjam a nyugdíjaztatásom. Űz tanfolyamra, továbbképzésre, és kényszerít, hogy az önismeret fájdalmas útján menjek csak még, még, még tovább. Pedig ez nem egyszerű, sokszor feladnám. Az a néhány örömujjongásos „aha” élmény, nem ellensúlyozza a fájdalmas felismerést, hogy hányszor irányítja az életemet a félelem, és visszatart az óvatosságnak álcázott gyávaság.
Elmondom a barátnőmnek, próbálom megmagyarázni a férjemnek, hogy milyen eredményre jutottam, de nem tudnak segíteni rajtam. Kell egy szakember, pszichológus vagy coach, aki segít felszínre hozni a kiaknázatlan képességeimet, akivel elindulhatok a változás útján, hogy olyan életet élhessek, amilyent igazából szeretnék, és amit nem kell megindokolni, és megmagyarázni.
Ez már olyan utazás, amit nem lehet egyedül megtenni, mert kell hozzá a külső megfigyelő, egy tükör, amely a holtszögek rejtett zugait is visszatükrözi. És a segítő vezet, fogja a kezem, amíg meg nem erősödik a hitem, amíg nem stabilizálódik a változás. Akkor enged utamra, amikor már magam is szállni tudok.
Füleki Márta